A fék története
Az első fékeket a rómaiak készítették szekereikre. Ezek szimpla dörzsfékek voltak, a barázdált felületű fabetétet egy karral feszítették a kerék futófelületéhez.
1902-ben Ransom E. Olds kísérletezett. A gumihoz dörzsölődő fék helyett és a Victoria lovaskocsiknál használt belső dobfék helyett egy dobot szerelt Oldsmobiljának hátsó tengelyére, amin egy rozsdamentes acélövet ölelt körbe. A fékpedál lenyomásakor az öv megfeszült és megfogta a dobot. A szerkezet a Blue Ribbon Contest nevű 100 mérföldes összecsapáson debütált, ahol össze lehetett mérni a vetélytársakkal. Nos, a dörzsfékes lovaskocsinak nagyjából 24 méter kellett, hogy teljes sebességről megálljanak, míg a Victoria 11, az Oldsmobil pedig 6,5 méter alatt állt meg 22,5 km/óráról.
Az Olds kilencből két díjat nyert meg, a fékrendszer pedig úgy megtetszett a többi gyártónak, hogy 1903-ra a nagy részük átvette a megoldást. 1904-ben már szinte minden modell hátsó tengelyén két külső dobfék volt, annak ellenére, hogy voltak hibái. Nagy terhelésnél például kitágult a szíj, ezért hegyvidéken rizikós volt a közlekedés, az ékek alapvető tartozékok voltak minden autóban, és gyakran lehetett olyat látni, hogy valaki a pálcáját dugta a küllők közé az utastérből, hogy meg tudjon állni. Szintén gondot okozott, hogy nem védte semmi az időjárástól, hamar elkoszolódott, majd kopott, 4-500 kilométerenként fel kellett újítani a rendszert.
Ezért aztán ismét a belső dobfék felé fordultak, ez akár 1600 kilométert is kibírt.
A tárcsafékek már az 50-es években elterjedtek Európában, az Egyesült Államokban csak 1973-ban jelent meg szériában ez a megoldás. A dolog azért is furcsa, mert a tárcsaféket 1898-ban Elmer Ambrose Sperry clevelandi mérnök találta fel, aki elektromos autóját négy diszkkel szerelte fel. Érdekesség, hogy ez elektromos működtetésű (!) volt , a kerékagyakhoz rögzített tárcsáknak eletromágnesek tolták neki a nagy súrlódású anyaggal bevont, rugóval alaphelyzetben tartott betéteket.
Nem sokkal később, 1902-ben Frederick William Lanchester fejlesztette ki a Lanchester kocsikba nem elektromos változatot, de nagy gondot okozott, hogy a fékezés fülsüketítő csikorgással járt. Ezt a problémát 1907-ben a szintén angol Herbert Frood küszöbölte ki, ő ugyanis azbeszttel vonta be a betéteket. Ezzel a karbantartási periódus 16 ezer kilométerre tolódott ki.
Az első sorozatgyártású tárcsafékkel felszerelt Amerikai autóként az 1950-es Crosley Hot Hot Shotot szokták emlegetni, de alapfelszereltségként valójában a Chrysler Crown Imperial 1949-es modellévű változatában juthattak először hozzá a vásárlók. A Crosley – alapvetően repülőgépekhez fejlesztett – rendszerét a Goodyear tervezte, a hűtött tárcsákhoz hidraulikus dugattyúk szorították hozzá a betéteket. A rendszernek számos betegsége volt, erősen rozsdásodott és gyakran beragadt, ezért a vevők többsége a dobfékes változat mellett döntött. A Chrysler rendszere sokkal hatékonyabbnak bizonyult, igaz bonyolultabb és drágább volt. Fejlesztését az Auto Specialties Manufacturing Company (Ausco) végezte, a fejlesztőcsapat élén H.L. Lamberttel. Elsőként egy 1939-es Plymouth-on tesztelték. Érdekes módon ez a rendszer valójában dobos volt, pontosabban a két tárcsa burkot alkotva ölelte körbe a középen elhelyezett, egymásnak háttal álló tárcsaalakú betéteket, melyek a dobok belső, függőleges felületéhez nyomódtak. A fékerő fokozása érdekében a tárcsákon ovális furatokat alakítottak ki, bennük golyókkal, melyek fékezéskor elmozdultak, és szétfeszítették, illetve a dobhoz nyomták a tárcsákat. Ezzel sikerült az autó mozgási energiájának egy részét magára a fékezésre fordítani.
Az első megbízható „hagyományos” tárcsaféket a Dunlop gyártotta, elsőként 1953-ban a Jaguar C-Type-on jelent meg. 1955-ben a Citroen piacra dobta a váltón belül elhelyezett, fékerő-rásegítős változatot, 1954-ben az Austin-Haley pedig a négy tárcsafékkel szerelt 100S-t. A németek először a Mercedes 220SE-n alkalmazták 1961-ben, az első tárcsafékeket a Girling szállította.
A hidraulikus rendszert 1918-ban Malcolm Lougheed (később nevet váltott Lockheedre) dolgozta ki, az első négydobos hidraulikus sorozatgyártású autó pedig az 1921-es Dusenberg A-modell lett.
Az első önbeálló fék az 1925-ös Cole-on mutatkozott be.
A fékrásegítő elsőként 1903-ban, a légfékes Tinchernél lépett színre, de a ma használt vákuumos rendszer csak 1928-ban, a Pierce-Arrow-nál jelent meg.
A hidraulika nem igazán terjedt gyorsan, 1931-ben csak a Chrysler, a Dodge, a Desoto, a Plymouth, a Auburn, a Franklin, a Reo és Graham használta, Ford csak 1939-ben tért át rá. Addig a bowdenes megoldás volt használatban.
A vákuumus rendszer egyeduralmát az 1985-as GM paletta törte meg, a kínált autókon elektromos rásegítő könnyítette a vezető dolgát.
A fékbetétek kopáshoz igazodó helyzetét az 1946-os Studebakeren oldották meg elsőként optimálisan, a Wagner Electric Company által kifejlesztett konstrukció a mai féknyergek őse.
Az ABS-t repülőgépekhez fejlesztették ki, az első változatot Gabriel Voisin készítette 1929-ben.
Az autókba szánt blokkolásgátlót az angol Road Researches Laboratories dolgozta ki, a rendszert Maxaret néven az 1966-os Jensen FF-ben ismerhette meg a közönség.
ABS
1958 A Road Research Laboratories Maxaret ABS-t szerel egy Royal Enfield Super Meteorra, ami működik is, de Tony Wilson-Jones, a motorgyár technikai igazgatója nem látott fantáziát a kiegészítőben, ezért nem dobták piacra.
1969 Bemutatkozik az első tárcsafékes motorkerékpár, a Honda CB750 .
1970 – Ford – Sure-track – csak a hátsó keréken a Lincoln Continentalhoz extraként, 1971-től széria.
1971 – Chrysler és a Bendix Corporation – Sure Brake – Háromcsatornás, négyszenzoros az Imperialban.
1971 – General Motors – Trackmaster – Extraként a hátsó-kerékhajtású Cadillac-ekhez és az Oldsmobil Tornadóhoz.
1971 – Nissan – EAL (Electro Anti-Lock System) – Opcióként a Presidenthez, ez volt az első japán ABS.
1985 – Ford Scorpio – Első európaiként ABS, az Év autójának választották.
1988 – BMW – Első motorkerékpár ABS-szel – K100
1992 – Honda Pan European – Első jól működő motoros ABS.
2007 – Suzuki GSF1200SA (Bandit) – Első Suzuki motor ABS-szel.
Három évvel később, a Lincoln Continental Mark III. is ABS-t kapott. A Kelsey-Hayes által megalkotott rendszert egy tranzisztoros vezérlőegység működtette a hátsó keréknél elhelyezett szenzor adatai alapján. Ha blokkolást jelzett, a hátsó fékkörbe épített vákuummal mozgatott szelep csökkentette a fékerőt. Sajnos a használat során több hiba is felmerült, és a javítás is igen nehézkesnek bizonyult, ezért nem gyártották tovább, napjaink megbízható, kompakt egységei csak később terjedtek el.
Ezek mellett létezik még többek között légfék, elektromágneses és hidrodinamikus retarder, valamint kipufogófék.
Motorkerékpárok
A motorkerékpárok fékjei általában úszóágyazásúak, így a tárcsa valamelyest elmozdulhat, ugyanakkor szabadon tágulhat, és nem adja át a hőt a kerékagynak.
http://en.wikipedia.org/wiki/Disc_brake